Az utóbbi pár hét, de főleg az utóbbi napok rohamos sebességgel teltek el. Ahogy egyre közeledik a jövő hétfő, annál jobban nő bennem az izgatottság. Még mindig hihetetlennek tűnik, hogy valósággá fog válni mindaz, amit olyan régóta tervezgetem, amiről éjszaka elalvás előtt ábrándoztam. Végre megtérül minden egyes munkával töltött percem. Emlékszem, amikor három hónappal ezelőtt munka közben csak ez a cél járt az eszemben, az motivált, arra, hogy kitartsak, amikor már nagyon fáradt voltam. De megérte. Örülök, hogy kitartottam a célom mellett, és nem adtam fel akkor sem amikor, más csak legyintet, mondván, úgysem vagyok elég bátorság hozzá. Őszintén megvallva, volt amikor én is majdnem elhittem, hogy nem sikerülhet.
De, nem tettem.
Ez a lépésem elég éles váltás az eddigi életemhez képes. Eddig az a fajta lány voltam, aki félénken, a szüleire támaszkodva élt. Mindig a biztonságot adó falak között éreztem jól magam. Én, akinek eddig könyörögni kellett ahhoz, hogy a házból kitegye a lábát, most nyakamba veszem a világot.
Most itt vagyok két nappal az indulás előtt, készen állok arra, hogy végre kilépjek a már régóta feszegető komfortzónámból, hogy végre mindent magam mögött hagyva neki álljak egyedül felépíteni a saját életemet. Mindezt egy idegen országban, idegen nyelven, és senkit sem ismerve.
Eleinte biztos nem lesz könnyű, de már nagyon itt van az ideje, hogy kiszakadjak a jól megszokott környezetemből, amiben már úgy éreztem magam, mint egy börtönbe zárt rab. Itt az ideje, hogy a rácson lévő lakat kinyíljon, és végre kiszabaduljak a komfortzónám rabságából.
Egy hosszú évek óta várt pillanat fog bekövetkezni hétfőn. Mindezt még így is alig hiszem el, talán csak ott, amikor megérkezem fog bennem tudatosulni igazán.
Szóval fogom a piros bőröndömet, és meglépek Londonba. Tarts velem ezen a még számomra is ismeretlen úton!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: